Loading presentation...

Present Remotely

Send the link below via email or IM

Copy

Present to your audience

Start remote presentation

  • Invited audience members will follow you as you navigate and present
  • People invited to a presentation do not need a Prezi account
  • This link expires 10 minutes after you close the presentation
  • A maximum of 30 users can follow your presentation
  • Learn more about this feature in our knowledge base article

Do you really want to delete this prezi?

Neither you, nor the coeditors you shared it with will be able to recover it again.

DeleteCancel

Make your likes visible on Facebook?

Connect your Facebook account to Prezi and let your likes appear on your timeline.
You can change this under Settings & Account at any time.

No, thanks

A lovagkor

No description
by

Márk Kovács

on 27 February 2014

Comments (0)

Please log in to add your comment.

Report abuse

Transcript of A lovagkor

A lovagkor
Aranygyapjas rend
Német/Teuton rend
Templomosok
Poitiers-i csata (732)
A lovagság kezdete


A csata jelentőségét illetően megoszlik a történészek véleménye. Az általános vélemény az, hogy ez a csata döntően hozzájárult ahhoz, hogy a mohamedánok az ibériai hídfőállásukból nem tudtak Európa belseje felé tovább terjeszkedni.
Lovagrendek
Jó Fülöp burgundi herceg az alapítója és a rendet IV. Jen (1433-ban) majd X. Leó pápa (1517-ben) is megersítette. A felvételnél eleitl fogva a f kellékek voltak: elkel nemesség és kiváló szolgálatok. Az els két században ezt az egyosztályú rendet csak fejedelmi személyeknek s a legmagasabb nemességnek adományozták. A rendkáptalan, mely az összes rendlovagokból áll, eleinte évenként, késbb minden harmadik évben összeült, utóbb csak a rend nagymesterének összehívására, amikor új tagjait általános szavazattöbbséggel választották. A nagymesterek a burgundi hercegek, s utánuk a spanyol királyok voltak. 1559-ben tartották az utolsó káptalant. II. Fülöp engedélyt nyert XIII. Gergely pápától, hogy a rend Lovagjait maga nevezhesse ki, ez idtl a lovagok száma (amely az alapítása idejében 25, három év múlva 31, 1516-ban V. Károly alatt 51 volt) nem volt meghatározva.
Burgundi Máriának Miksa osztrák fherceggel kötött házassága folytán (1477) a rend nagymesteri méltósága a Habsburg-házra szállott. Amikor a Habsburg-ház spanyolországi ága kihalt, mind VI. Károly császár, mind V. Fülöp király magának követelte a rendtagok kinevezésének kizárólagos jogát. Az 1725-iki bécsi békében kötött egyezség szerint mindkét uralkodó gyakorolhatja a kinevezés jogát, de az osztrák rendház sohasem ismerte el a rend spanyolországi ágát, sem az ott történt kinevezéseket. Ausztriában fejedelmi személyek, fnemesek és katolikusok képezik a rend tagjait.
A rend jelvénye: arany kosbr (kos irha), mely kékzománcos, lángokat szóró tűzkövön függ, mely felett Ausztriában arany szalagon egy sárkányöl férfi és a szalag kanyargó végein, kékzománcos alapon e jelmondat áll: Pretium laborum non vile. ( = „a munka becse nem csekély”) E jelvényt ünnepnapokon tüzet szóró tzkövekbl és acélokból összeállított aranyláncon, rendesen piros szalagon viselik.
A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend német egyházi-katonai lovagrend volt, amelyet eredetileg Palesztinában alapítottak betegápoló tevékenység céljából.
Az Európába visszatér lovagokat 1211–1225 között rövid ideig a Magyar Királyság területén, Dél-Erdélyben, a Borzaföldön (ma Barcaság) telepítette le II. András magyar király. Miután innen önállósodási kísérletük miatt ki lettek verve, Konrád lengyel fejedelemtl kaptak új letelepedési lehetséget, és a rend ettl kezdve elindult a felemelkedés útján. A balti pogány poroszok területeit fél évszázad alatt meghódítva, Marienburg székhellyel megalakították a Német Lovagrend független országát. A 13. századra már szinte az egész Baltikum a kezükre jutott. A lovagok azonban még több területet akartak, és folyamatosan támadták Lengyelországot és Litvániát. Elbbi esetében a háborút már nem leplezhették a kereszténység terjesztését célz keresztes hadjárattal, mert a lengyelek katolikus keresztények voltak. A pogány litvánok ellen viszont térítként léptek fel, az ortodox oroszokat pedig eretnekeknek tekintették, és ezen a címen indítottak ellenük háborút.
Az 1410. évi grünwaldi csata során azonban megsemmisít vereséget szenvedtek, amely végleg eldöntötte a lovagok és a térség sorsát. Hatalmuk a következ idszakban fokozatosan összeomlott és meg kellett hódolniuk a lengyel királynak. A kegyelemdöfést azonban a reformáció jelentette, mivel az evangélikus hitre áttér egyik nagymesterük kisajátította magának a rend kelet-porosz területeit, a livóniai részeken pedig a környez országok osztoztak.
A rend a következ három évszázadban minden tekintélyét elvesztette, és 1809-ben Napóleon császár feloszlatta a máltai lovagrenddel együtt. Bár 25 év múlva újra létrehozták a német lovagrendet, de azóta nem katonai rendként mködik, hanem humanitárius tevékenységekre tért át. Ma már egyetlen lovagi tagjuk sincs, székhelyük Bécsben van.
A Német Lovagrend régi elnevezése Mariánus Lovagok volt. A lovagok ugyanis Szz Máriát tartották védszentjüknek. III. Honorius pápa az erdélyi püspöknek, Rajnaldnak írt 1224. évi levelében a lovagokat „Szent Mária német ispotályosainak” nevezi. Régebbi történelemkönyvekben „német vitézekként” írják ket.
A lovagrendet az évszázadok során különféleképpen ítélték meg. A rendszerváltás eltt Magyarországon is könyörtelen és vérszomjas szörnyetegekként festették le a „fasiszta” szellemiség német lovagokat, akik a porosz és szláv népeket irgalom nélkül, tűzzel-vassal pusztították, és a helyükre németeket költöztettek, valamint rablóháborúkból tartották fenn magukat. Mindezen állítások legfképp a kommunista történetírástól származnak.
A poroszokat nem irtották ki. Igaz, hogy a keresztes háborúk sok véráldozattal jártak és erszakkal keresztelték meg a pogányokat, de a kor legtöbb hasonló konfliktusát máshol is ez jellemezte. Akkora öldöklés viszont nem történt, hogy a teljes slakosság kipusztult volna. Jóllehet mind a lengyelekkel folytatott, mind a többi háború területszerz harc volt, de más országok is ugyanúgy folytattak fegyveres expanziókat nagyobb birtokokért, ezeket mégsem minsítik „rablóháborúknak”. A lovagrendrl nem alkothatunk sem túlságosan pozitív, sem túlságosan negatív ítéletet. A lovagok bátor és kötelességtudó vitézek voltak. Uralmuk alatt rendkívül felvirágoztatták a Balti-tenger térségét, ahol a teutonok vitézi szellemét követve kialakulhatott az ers Poroszország, és végs soron ez tette lehetvé az egységes Német Birodalom létrehozását 1871-ben.
A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payns vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak: Pauperes Commilitorum Christi nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.
Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a 13. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.
A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok.
A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A 12. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.
A rend tagjai három csoportra oszlottak.
A templomosok elitjét a lovagtestvérek alkották, a nehézfegyverzetű, lovagi harcmodort folytató harcosok. Minden lovagnak három lova és egy fegyverhordozója volt. Egyforma felszerelést és ruházatot kaptak. Bal vállukon fehér köpenyt hordtak vörös kereszttel, melynek viselését a pápa engedélyezte. Feladatuk a zarándokok védelme, illetve tágabb értelemben a hitetlenek elleni küzdelem volt. A katonai feladatok ellátásán kívül életük a szerzetesek életvitelével egyezett: közös hálótermekben aludtak, együtt étkeztek naponta két alkalommal, a közbeeső időt pedig imádkozással, zsolozsmázással vagy más teendők elvégzésével (a fegyverforgatás gyakorlásával, az állatok ellátásával, vagy éppen őrség adásával) töltötték.
A lovagokéval megegyező, szürkésbarna-drapp ruházatot viselő fegyvernökök vagy fegyverhordozók (sergent) alkották a rend második, legnépesebb csoportját. Számuk általában nyolc-kilencszerese volt a lovagokénak. Legfőbb feladatuk a lovagok szolgálata volt, csatában pedig könnyűlovas katonaként támogatták őket.
A rend harmadik rétegébe a papok vagy káplánok tartoztak. A rend papjai általában csak a jelentősebb rendházakban és elsősorban a Szentföldön éltek. Feladatuk a tagok lelki életének gondozása volt, és egyedül a nagymesternek illetve a pápának tartoztak engedelmességgel.
A templomos rend élén a káptalan által megválasztott Nagymester: magister vagy grand maitre állt, aki a tisztet élete végéig töltötte be. Kisebb jelentőségű ügyekben egymaga döntött, de a legfontosabb kérdésekben csak a káptalan beleegyezésével határozhatott. Általános helyettese a sénéchal volt, aki háború esetén hasonló jogokkal bírt, mint a nagymester. A rend harmadik számú embere, a hadi ügyekért felelős marsall: maréchal volt. A három legfontosabb tisztség után rangban a tartományok – általában egy-egy ország alkotta provinciák – vezetői: preceptor vagy commandeur következtek. A rendházak, konventek vezetőit szintén így nevezték. A provinciák illetve rendházak elöljáróinak hatalma és jogköre a nagymesteréhez volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy kisebb területre terjedt ki. A legfőbb vezetőkből és a szentföldi tartományok elöljáróiból állt a káptalan, amely tanácsaival segítette a nagymestert a rend irányításában. A templomosok évente tartottak generális káptalant, vagyis általános rendi gyűlést is, amelyen elvileg minden tartomány commandeur-jének részt kellett vennie. Ezen kívül az egyes tartományok is tartottak éves gyűléseket.
Szent Lázár Lovagrend
A Szent Lázár Lovagrend, Szent Lázár Keresztesek (latinul Fratres S. Lazari de Jerusalem) a bélpoklosok ápolására 1142 előtt Jeruzsálemben alapított egyházi lovagrend.
Az ágostonos szabályzatot követő betegápolók részben maguk is leprások voltak. A Jeruzsálemi Szent János Lovagrendből váltak ki, alázatból eleinte bélpoklost választottak nagymesterüknek. Fehér köpenyen zöld keresztet viseltek. Európában a keresztes hadjáratokkal elterjedt bélpoklosság gyógyítására leprosoriumokat alapítottak. Jeruzsálem eleste (1187) után kiszorultak a Szentföldről. Első magyarországi házuk 1181-ben Esztergomban már létezett, Csurgón, Kolozsvárt, Füzítőn, Szentén, Szemenyén és Bozsán ispotályaikról tudunk. A baranyai Kőrös vize közrefogta, 1262 előtt említett insula Lazari premontrei prépság korábban a Lovagrendé lehetett. Az első csoportban betelepülők az 1241-42. évi tatárdúlást valószínűleg nem élték túl, mert IV. Béla 1256-ban birtokaikat elajándékozta. A 13. századtól Franciaországban kb. 2 ezer, Európában kb. 19 ezer leprosoriumban gyógyítottak. Azokat a betegeket, akik ezekbe nem fértek el, a településeken kívül helyezték el; fehér kesztyűkkel és kereplőkkel látták el őket, hogy a fertőzést elkerülhessék. Az elkülönített bélpoklost egyházilag halottnak tekintették („élő halott”). 1355-ben Budán létező intézményük összefügghet I. (Nagy) Lajos király betegségével. A 13. század végén tagjai fölhagytak a betegápolással. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve, jelvényüket (fehér alapon zöld kereszt) az 1930-tól 1949-ig létezett zöldkereszt mozgalom újította föl.
Sárkány Lovagrend
Sárkány Lovagrend, tulajdonképpen Sárkány Társaság, latinul Societas Draconistrarum. A rend jelképe a farkával önmagát megfojtó, azaz önmagát fel áldozó sárkány. A szimbólum jelképezi azt a pillanatot, amikor egy nobilis lélek hajlandó saját magát is feláldozni, hogy másokon segíthessen.
Luxemburgi Zsigmond magyar király és Borbála királyné alapította a király Boszniában elért hadisikerei után, egy 1408. december 12-i oklevélben, mely Albeni Ébenhardt nagyváradi püspök munkája volt. Az alapítás inspirálója a már létező Szent György Lovagrend lehetett.
Alapítása idején a rend a király és a leghatalmasabb főurak szövetségének megerősítését jelentette, valamint Zsigmond leányának majdani trónra kerülését volt hivatva biztosítani. Később viszont a király – aki nyugati tartózkodásai, koronázásai idején sok külföldit emelt a rend tagjai sorába – már maga is inkább kitüntetésnek tekintette a rendi tagság adományozását. Érdekes bizonyítéka ennek egy 15. századi bécsi udvari kártyalap, amely díszes öltözetű magyar udvari szakácsmestert ábrázol, a jobb vállán a Sárkányrend jelvényével.f [1]
A rend az igaz hit védelméért – és a husziták ellen – küzdő vitézek kitüntetése céljából született. Jelvénye egy, a farkát nyaka köré csavaró zöldes-aranyszínű sárkány, hátán arany és zöld szárnyak felett vörös lángkereszttel. Felette arany lángoktól körülvett kereszt, szárain O Q[uam] MISERICORS EST DEUS IUSTUS ET PACIENS felirattal.
Védőszentnek Sárkányölő Szent Györgyöt és Szent Margitot választották. Szent György köztudomásúlag Szent Mihály földi megtestesítője a sárkány elleni küzdelemben, utóbbi taszította le az Isten ellen fellázadó Sátánt a pokolba.
A rend legelső lovagjai az alapító levél szerint:
Cillei Hermann gróf, a király apósa, fia Cillei Frigyes, Garai Miklós nádor, Lazarevics István (Stefan Lazarević szerb despota), Tamási János, Szántói Lack Jakab és Stiborici Stibor erdélyi vajdák , Maróti János macsói, Ozorai Pipó szörényi bánok, Szécsi Miklós tárnokmester, Corbaviai Károly főkincstartó, Szécsényi Simon főajtónálló, Corbaviai János főasztalnok, Alsáni János főpincemester, Lévai Cseh Péter főlovászmester, Csáki Miklós a korábbi erdélyi vajda, Bessenyei Pál és Pécsi Pál korábban (Dalmácia, Horvátország és Szlavónia bánjai), Nádasdi Mihály székelyispán, Perényi Péter máramarosi főispán és Perényi Imre titkos kancellár és Garai János, id. Garai Miklós nádor fia.
A rendnek két fokozata volt. Az első fokozat tagjai huszonnégyen lehettek, a sárkányt és a keresztet viselték, míg a második fokozat csak a sárkányt. Ez utóbbi tagjainak száma korlátlan volt.
A rendhez való tartozást a pajzs körül elhelyezkedő sárkány körben övezi.
A király és a rend tagjai szívesen használták a rend jelképét. Zsigmond pecsétjén, címerein, kályhacsempéin is megjelenik egy sárkány, sőt 1755-ben a nagyváradi székesegyház feltárása során éppen egy sárkányt ábrázoló arany ékszer alapján azonosították Zsigmond sírját. Szerepel a rendjelvény ifjabb Stiborici Stibor vagy Perényi János sírkövén, Garai Miklós és Csapi András címereslevelén, de igazán a Báthoryak vitték tovább a hagyományt.
1431-ben Zsigmond jelentősen bővítette a rendet, így került sorai közé az a II. Vlad is, aki a rendbe történő felvétele után felvette a draco („sárkány”) latin melléknevet, mely a román nyelvben ördögöt is jelentett. Később fia, Vlad Ţepeş apja címe után „örökölte” hírhedt nevét, a drakulát.
A rend alapvetően reprezentatív célú szervezet volt, amely Zsigmond legfőbb politikai támogatóit és szövetségeseit tömörítette. Megalapítása jól illeszkedik a korabeli európai szokásokhoz, párhuzamba állítható például az aragón Kanna-renddel, az ausztriai Sas-renddel, vagy az angol Térdszalagrenddel.
Zsigmond halálával a rend sokat vesztett tekintélyéből, célja elhalványult, politikai jelentősége háttérbe szorult. Mint kitüntetésről is mindössze két adat van arról, hogy Albert, majd Mátyás király még adományozta a rendet.f [2] Utolsó írásos dokumentuma a 18. század elejéről maradt fenn, ez a bukaresti egyetemen lelhető fel.
Máltai Lovagrend
A johanniták (vagy Jeruzsálemi, rodoszi és máltai Szent János szuverén ispotályos rend, Szent János rend, máltai lovagrend és máltai lovagok) egy keresztény szervezet, egyházi lovagrend, amely amalfi ispotályként kezdte működését Jeruzsálemben 1080 körül, hogy a szegény, beteg és sebesült keresztes lovagokat ápolja, gyógyítsa. Miután az első keresztes hadjárat megindult, vallási-katonai renddé alakult, saját regulával. Miután az iszlám erők visszafoglalták a Szentföldet, a rend Rodosz szigetére került, majd később Máltára.
A rend egy már működő egyházi intézményből bontakozott ki Jeruzsálemben. A Sancta Maria Latina bencés monostor fenntartott egy ispotályt (azaz kórházat és menhelyet) és benne az Alamizsnás Szent Jánosról elnevezett kápolnát, az alapítványt, amiből az ispotály működött, dél-itáliai kereskedők tették zarándokok befogadására 1070 táján. A provence-i (esetleg amalfi) Gérard az önállóság irányába terelte a betegellátó közösséget, amelynek fontossága az első keresztes hadjárat után megnövekedett. Gérard Hippói Szent Ágoston reguláját szem előtt tartva szerkesztett szabályzatot a közösségnek és ezt 1113-ban II. Paszkál jóváhagyta, az Ispotályos Házat a Szentszék közvetlen oltalma alá helyezte. Gérard 1120-ban bekövetkezett halála után a rend katonai feladatokat is ellátott. Sok keresztes vitéz csatlakozott hozzájuk. Ők védték a zarándokokat. – Egyébként az Ibér-félszigeten álltak csatasorba először a johanniták. Gérard egyszerű fekete köpeny viselését írta elő a rendtagoknak, amit a bal vállon fehér kereszt díszített. A „johannita” elnevezés Keresztelő Szent János tiszteletéből fakad, míg az itáliai johanniták Alamizsnás Szent Jánost tartották névadójuknak, aki alexandriai pátriárka volt. 556 táján született Ciprus szigetén, Amathoszban. Miután családját elveszítette, vagyonát szétosztotta a szegényeknek és szent életet élt. Alexandria pátriárkája lett 608-ban. 7000 szegényt vett névsorba és eredményesen gondozta őket. 619 táján halt meg, emléknapja január 23.)
A lovagrend számára II. Paszkál pápa 1113. február 15-én kelt bullája biztosította a függetlenséget.
A lovagok mindennapjai
Öltözködés
Háború idején
sisak
váll-vért
mell-vért
kar-vért
comb-vért
láb-vért
kard
Béke idöben
könnyű sisak, lánc ing, cÍmerrel elátott ruha, szarvas-bőr csizma, tőr vagy rövid kard
Lovagi torna
A lovagi tornák hajdanán hozzátartoztak a középkori ember mindennapjaihoz, s több funkciójuk is volt. A lovagoknak alkalmat adott arra, hogy bizonyítsák rátermettségüket és bajvívásban szerzett tudásukat. A tornák istenítéletként is szolgáltak, amely esetekben a vesztest ítélték el, a győztes pedig szabadon távozhatott. Később, a 12. századra a lovagok közötti küzdelmek az imádott hölgy kegyének megszerzéséért indultak, s a párbaj végén a hölgy „ítélkezett” győztes és vesztes felett.
A lovagi tornák a lovagok számára lehetőséget teremtettek arra, hogy békeidőben is művelhessék a bajvívást, s bizonyítsák effajta tudásukat. A párbajok tétje sok esetben élet vagy halál volt. A küzdelmek kezdetben szabályok nélkül folytak, melynek eredménye hatalmas vérontás lett. Emiatt később írásban rögzített szabályokat fogalmaztak meg, melyek biztosították a kiegyenlített küzdelmet. A tornák helyszíne a várudvar volt, ahol a lovagi torna az egybegyűltek szórakozását is szolgálta. A klasszikus lovagi párharcok mellett voltak csoportos küzdelmek, illetve bábuval vívott harcok is. A két lovag közötti küzdelem általában lándzsával vagy karddal történt. A vesztes lovag átadta a győztesnek fegyvereit és páncélját. A győztes pedig váltságdíjat kért a legyőzöttért, melynek értéke a legyőzött lovag iránti tiszteletével volt arányban. Királyok és főurak is előszeretettel vettek részt a tornákon, kedvelt időtöltése volt ez I. Károly (Károly Róbert) királyunknak is. A tornákon később a lovagok kifüggesztették címerüket és sisakjukat, s így könnyen felismerhetővé és megkülönböztethetővé váltak.
A harcokon kívül azonban a lovagi tornák adtak lehetőséget arra is, hogy az ifjú lovag-jelöltek bemutatkozzanak a király előtt, s egy-egy győztes viadal okán elnyerjék a lovagi címet. A torna kezdetén a herold felsorolta a résztvevő lovagokat, megmagyarázta címereiket, s bemutatta a lelátókon ülő hölgyeket és urakat.
A lovagi torna két vagy több lovag által vívott küzdelem az ellenfél legyőzésére meghatározott szabályok szerint. A szabályok összességét kartellnek nevezték, ezek betartására a heroldok felügyeltek. A küzdelem kezdete előtt ők sorolták fel a résztvevő lovagok nevét, megmagyarázták címereiket, de bemutatták a lelátókon ülő hölgyeket és urakat is.
A 12. században jeles esemény volt. A lovagok mellett zenészek, állaitdomárok, jokulátorok és más mutatványosok is szórakoztatták a közönséget. Arisztokratikus jellegét és mesterséges szabályrendszerét az olyan 18. századi heraldikusok dolgozták ki, mint De la Colombière a lovagi erények újrafelfedezésével és propagálásával.
Kik is a lovagok?
A lovag (latinul miles) az európai középkorban átfogó értelemben olyan ember volt, aki vagyoni helyzete révén megengedhette magának a nehézpáncélos lovas hadviselés személyes költségeit. A magas költségek miatt ezek csak földbirtokosok és családtagjaik lehettek. A lovagok eredete a király fegyveres kíséretére megy vissza. Nem alkottak egységes társadalmi csoportot, felső rétegüket, a nagybirtokosokat általában nem is nevezték lovagnak, hanem csak az alsóbb réteget, amelynek vagyona alig terjedt túl a hadfelszerelésén és pénzjáradékán. A lovagoknak Nyugat-Európában végül három nagyobb rétege alakult ki. Az egyházi lovagrendek tagjai, a csak a királytól függő udvari, birodalmi lovagok és a várak lovagjai, a nagybirtokosoknak szolgáló kisebb birtokosok.
Magyarországon a lovagi intézmény alig jelent meg, a korai középkorban a miles nem nehézfegyverzetű, hanem könnyűlovast jelentett, csak az ispánok (comes) és külföldi vendéglovagok (hospes) révén jelent meg, akik általában az ispáni réteghez tartoztak és nem lovagnak, hanem nemesnek, előkelőnek nevezték magukat. Az Anjou-korban ezen réteg körében jelentek meg a nyugati lovagi életforma egyes elemei, mint a lovagi torna, becsületbíróság és néhány más külsőség.
A lovagság a középkorban egyfajta életmód volt és háború esetén az uralkodó szolgálatában fegyveres erejének jelentős fegyvernemeként is rendelkezésre állt. A lovagok megkülönböztető jeleket viseltek (övet, ruhájukon címert stb.). A lovagok életformája, kultúrája, szokásaik és a máig legnevezetesebb versenyük a lovagi torna visszaköszön számos irodalami műben, művészeti alkotáson és filmben egyaránt.
Az újkorban a lovag elvált a hadviseléstől, adományozható puszta címmé vált.
Lovag általában csak nemes ember lehetett. A lovagok nevelése már 5-6 éves korban elkezdődött. 14 éves korukig az apródok egy lovag szolgálatában megtanulták a lovagi tudomány alapjait, a lovaglást, nyíllövést, úszást, birkózást és ökölvívást. 14 éves korukban váltak fegyvernökké, s kezdhettek hozzá a harci technikák megtanulását, úgymint a kardforgatás, csatabárddal és buzogánnyal vívott közelharcok. A tanoncok csak akkor nyerhették el a lovagi címet, ha bizonyságot tettek tudásukról és szilárd jellemükről.
A fegyverhordozók 5-7 év elteltével válhattak lovaggá, miután elsajátították a hat lovagi művészetet:
Egy lovag fegyverzete
A címerek kialakulása a lovagi harcmodorhoz köthető. A lovagok testét páncél borította, arcukat sisak fedte, így a csatamezőn felismerhetetlenek voltak. Ezért a pajzsukra olyan mértani formákat, egyszerű képeket kezdtek festeni, amelyek segítségével megkülönböztethetővé váltak a többiektől. Bármilyen címert felvehettek a lovagok, csak egy szabályra kellett ügyelniük: nem választhattak olyat, amilyet már valaki más használt. A lovagkor után a címerek tovább éltek: nemesek, céhek, országok, megyék, városok használták.
A címer elengedhetetlen alkotórésze a pajzs. Az ábrázolásokat mesteralakokra és címerképekre osztjuk. A mesteralakok akkor jönnek létre, ha a pajzsmezőt mértani vonalakkal felosztják. Kedvelt mesteralak volt a kereszt.
A címerképek egyszerűsített ábrázolások, hiszen távolról is felismerhetőnek kellett lenniük. A képeken ábrázoltak emberi alakokat, akik gyakran a valamely hőstettet végrehajtó, címerszerző ősök voltak. Az állatábrázolások közül legkedveltebb az oroszlán, a sas, a gyermekeit saját vérével tápláló pelikán (Krisztus szimbóluma!), valamint az elképzelt állatok: a szárnyas oroszlán, a griff (sas és oroszlán „ötvözete”), a kétfejű sas és a sárkány. A címerre gyakran kerültek égitestek, bástyák, épületek, fegyverek rajzai is.
A címereket be is festették. A színek közül a vöröset, a kéket, a zöldet, a feketét és később a bíbort használták, valamint két „fémet”, az aranyat és az ezüstöt. Fontos szabály volt többek között, hogy szín mellé csak fém kerülhetett, ugyanígy fém mellett csak szín állhatott.
A címerek jelképeikkel gyakran utalnak a tulajdonosukra vagy a címerszerzés körülményeire. Például Zágrábi Dabi Mihály Zsigmond királytól kapott címert, amely három, gyökerével fölfelé fordított fogat ábrázol. Az orvoslással is foglalkozó borbély ügyes foghúzásainak köszönhette címerét.
Később a pajzs mellé egyéb díszítések is kerültek. Például a pajzsot tartó emberi és állati alakok vagy növényi díszkeret. A pajzs fölé néha sisakot helyeztek. Lebegő szalagon fölül csatakiáltás, alul jelmondat szerepelhetett.
A lovagi torna fajtái
Buhurt
A buhurt a lovagi tornák eredeti formája volt, tömeges küzdelem, még mielőtt a tornákat szabályozni kezdték volna. Tulajdonképpen az igazi háború változata volt, két egyenlő számú és erejű sereg csapott össze, általában tompa fegyverekkel és a legyőzött ellenfelet sem ölték meg. Nem zárt, hanem nyílt téren tartották, valamilyen mezőn, akárcsak a csatákat a csatatéren. A Képes Krónikában a rozgonyi csata ábrázolása alapján képzelhetjük el a buhurt kavargását.
Kopjatörés (kopjás tornák)
Párviadal (kardvívás)
Az egymásra rontó két lovag először kopját tört, majd a lóról leszállva gyalogosan harcolt karddal.
Torna
Átmenet volt a buhurt és a párviadal közt, ennek során két lovascsapat rontott egymásnak, tompa hegyű lándzsákkal, a cél egymásnak a nyeregből való kiütése volt.
Bajvívás
A lovagi bajvívást a lovagi tornákon gyakorolták. Az istenítéletek részeként is tartottak bajvívásokat. Sokszor életre-halálra ment a küzdelem. Az istenítéletkor a király és a nádor előtt, lovon kellett megvívni. A ba1vívást sokszor vállalták át bizonyos személyek. Károly Róbertnek és Nagy Lajosnak ilyen bajnoka volt Vermes Miklós.
Gyűrűöklelés
A 16. század végén a tornaviadalok helyét a karikadöfések (Bárczay, de: Ringelstechen) foglalták el. Itt már nem viseltek pajzsot és a sisakot sem díszítették jelvénnyel, csak tollakkal.
A címer
Keresztes háborúk
A keresztes háborúk a katolikus egyház és a pápa által szentesített, a keresztes lovagok részvételével folytatott nagyarányú hadjáratok voltak a 11–13. században. Fő céljuk a Szentföld megszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult, például a negyedik, Konstantinápoly elleni keresztes háború. Keresztes seregeket később is szerveztek, például a Magyarországot megtámadó törökök ellen 1456-ban (lásd: nándorfehérvári diadal). A keresztes háború kifejezés napjainkban átvitt értelemben is használatos az erkölcstelennek ítélt jelenségekkel szemben szervezett, felülről irányított nagy ideológiai-politikai kampányokra.
Érdekesség: II. János Pál pápa 2000-ben bocsánatot kért a keresztes háborúk során elkövetett borzalmakért.
A keresztesek sikereinek köszönhetően több keresztes állam is megalakult a Közel-Keleten. Az első ilyen állam az Edesszai Grófság volt, amely 1098-ban alakult meg, Balduinnak, Bouillon Gottfried testvérének köszönhetően. Balduin ugyanis segítségére sietett Torosz edesszai nagyúrnak, aki a szomszédos török emírrel hadakozott. Mivel Balduin sikerrel legyőzte Torosz ellenségét, a nagyúr fiává fogadta, és feleségül adta hozzá lányát, egyúttal örökösévé tette Edessza trónján. Az Edesszai grófság története mindvégig nehéz háborúkat volt kénytelen vívni a törökökkel. A keresztes országok közül elsőként ez az állam bukott meg, 1146-ban.
A Jeruzsálemi Királyság az összes állam közül a legfontosabb volt. A legendás hírű Gottfried egy évnyi uralkodás után meghalt, őt az Edesszát elfoglaló Balduin unokaöccse, az ifjabb Balduin követte: Betlehemben Jeruzsálem királyává koronázták. Meghódította Arzuf, Caesarea (1101), Akko (1104), Bejrút és Szidón (1110) városokat, és egymás után verte vissza az egyiptomi kalifa támadásait is. Utóda, II. Balduin (1118–1131) is hasonlóképp sikeres volt, velencei segítséggel elfoglalta Türoszt, így közvetlen kapcsolatot létesített a Tripoliszi Grófsággal, és ezzel az Észak-Szíriában lévő többi keresztény állammal. A hódításokat III. Balduin fejezte be: elfoglalta Askalont, és ezzel végleg kiszorította az egyiptomiakat Szíriából.
A királyság I. Balduin, II. Balduin és Fulko király alatt élte virágkorát. Hosszú hanyatlása Fulko halálával (1143) kezdődött meg.
Az Antiochiai Fejedelemség 1098-ban jött létre, a város elfoglalása után és egészen 1268-ig fenn is maradt, ekkor azonban a törökök meghódították.
A Tripoliszi Grófság 1102-ben jött létre, végóráit a Krak des Chevaliers és Tripoli 1289-es elfoglalásakor érte meg.
A Kis-Örmény Királyság 1198-ban jött létre és egészen 1375-ig állt fenn, amíg az oszmán-törökök meg nem szállták.
Mivel azonban normann uraival a bizánci császár már régóta ellenséges viszonyban volt a dél-itáliai birtokai elvesztése miatt, a háborúskodások folyamatosak voltak. A letelepült lovagok hűbéri rendszert vezettek be, a földeket felosztották, majd megkezdték harcaikat egymás, a törökök és Bizánc ellen. Az elfoglalt területen élők többsége görög volt. Közömbösen fogadták az új hódítókat, vallásukat ugyanúgy megtarthatták, mint az arab és török uralom alatt. A tengerparti városokat főképp az olasz kereskedővárosok segítségével foglalták el a keresztesek, ide nagyszámú olasz lakosság is letelepedett.
Ez idő alatt alakultak meg a lovagrendek is. A jeruzsálemi királyok hatalmának alapját a lovagi tanácsok alkották, ezek bocsátották ki a törvényeket is, például a jeruzsálemi királyság nagy törvénykönyvét (Les assis de Jérusalem – Jeruzsálemi Assziszák). Ez tartalmazta a hűbéri rendszer szokásjogon alapuló szabályait, amelyet ekkor Európában még nem gyűjtöttek össze.
A keresztes államok nagy nehézsége volt, hogy messze voltak az európai országoktól, akik így nehezen tudtak utánpótlást küldeni nekik. Ezenkívül pedig Bizánc rosszindulatával is szembe kellett nézniük, így nem csoda, hogy olyan nagy nehézségekbe ütközött ezeknek az államoknak a fenntartása.
A keresztes hadjáratok két évszázadnyi küzdelem után látszólag eredménytelenül zárultak. Valójában azonban a hadjáratoknak voltak pozitív és negatív hatásai is. Negatív hatás volt kétségtelenül, hogy a keresztes háború a keresztények, muszlimok és zsidók közötti viszony megromlását okozta. Pozitív hatás volt azonban, hogy a hadjáratok alatt fejlődött a kereskedelem Kelet és Nyugat között, az arabok közvetítésével számos keleti fűszer, növény, találmány került át Európába.
Egyes krónikások szerint a IV. és V. keresztes hadjárat között francia illetve német gyermekekből álló sereg indult el a Szentföld felszabadítására. Két helyen szerveződött, az egyik Németországban, a másik Franciaország területén. Németországban az események kirobbantója egy Miklós nevű fiatal volt, Franciaországban pedig egy Péter nevű pásztorgyerek, aki azt állította, hogy találkozott Jézussal, aki felszólította, hogy gyermekekből szervezzen hadsereget és induljon velük Jeruzsálem felé, mert az ártatlan gyermekek, akik mentesebbek a bűntől, mint a felnőttek, képesek lesznek visszavenni Jeruzsálemet.
Péter hatalmas tömeg élén vitte el „Jézus üzenetét” a királynak, aki rájött, hogy a fiú hazudik, ezért utasította a tömeget, hogy tartson egy körmenetet, majd térjen haza.
Gustave Doré: A gyermekek keresztes hadjárata
A németországi események rekonstruálása, már nehezebb feladat, mivel jóval kevesebb forrás maradt fenn róla, mint a Franciaországban történtekről. A hadjáratra összetoborzott gyerekek útra keltek Miklós vezetésével, átkeltek az Alpokon és egyenesen a Földközi-tengernek tartottak, remélve, hogy mint annak idején Mózes előtt a Vörös-tengert, úgy előttük is szét fogja választani az Isten a Földközi-tengert. A várt csoda azonban elmaradt, mire a gyerekek egy része hazaindult, de csak néhányan értek haza. A fanatikusabb gyerekek két hajón indultak a Szentföld irányába, az egyik elsüllyedt, a másik hajó arab kalózok kezébe került, akik a hajó „rakományát” eladták az afrikai rabszolgapiacokon.
Egy 1977-ben megjelent tanulmány kétségeit fejezte ki az események megtörténtével kapcsolatban. A kutatás mai álláspontja szerint valóban volt egy ilyen mozgalom 1212-ben Franciaországban és Németországban, de a résztvevők nem vagy nem elsősorban gyermekek voltak, hanem nyomorban élő fiatalok.
A pásztormozgalomra (les pastoreaux) pár évtizeddel később került sor. A sereget egy magyar szerzetes, Jakab toborozta össze. Elképzelésének lényege az volt, hogy Isten, a szegények pártfogójaként valószínűleg inkább nekik fogja visszaadni Jeruzsálemet, mint a nemeseknek. A francia parasztok meg is indultak a Szentföld irányába, de időközben irányt változtattak és végigpusztították egész Dél-Franciaországot, mire IX. Lajos sereggel vonult ellenük és 1251-ben szétverte a sereget, Jakab is elesett.
Köszönjük a figyelmet!

Kovács Márk
Németh Norbert
Full transcript