Loading presentation...

Present Remotely

Send the link below via email or IM

Copy

Present to your audience

Start remote presentation

  • Invited audience members will follow you as you navigate and present
  • People invited to a presentation do not need a Prezi account
  • This link expires 10 minutes after you close the presentation
  • A maximum of 30 users can follow your presentation
  • Learn more about this feature in our knowledge base article

Do you really want to delete this prezi?

Neither you, nor the coeditors you shared it with will be able to recover it again.

DeleteCancel

Make your likes visible on Facebook?

Connect your Facebook account to Prezi and let your likes appear on your timeline.
You can change this under Settings & Account at any time.

No, thanks

Irodalomtörténet, kánon, nő, férfi, vers és regény. Weöres Sándor (1913-1989)

No description
by

Zsuzsa Selyem

on 7 August 2016

Comments (0)

Please log in to add your comment.

Report abuse

Transcript of Irodalomtörténet, kánon, nő, férfi, vers és regény. Weöres Sándor (1913-1989)

Irodalomtörténet, kánon,
nő, férfi, vers és regény
Weöres Sándor
(1913-1989)
„A gyermekkor természetes igénye: szabadság.
S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot
és életet akar.” (W.S. A teljesség felé)
Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
 
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
Goethe és Hölderlin
Mi után ki-hoztak engem a zárdábúl, eggyütt utaztunk, Nagybátyám Mailath János német magyar Költő, s leánya Henriette piczi barátném, továbbá két Zedlitz, a Poeta Christian s az Alchimista Maximilian, meg én. Weimaron átvonúlva, Göthe urat meglátogatánk. A férfiak nem most elösször. Az öreg úr derűs, és igen nyájas vala, ittuk véle eggyütt Christian franczúz pezsgő borát; de nem engedé Jánost pipálni, Christiant Zigarre-ra gyújtani, a sánta Maxot commodossan el-nyújtózni, Henriettet énekelni, engem klavierozni. (...)
Távozásunk után sokáig hallgattam. A poetai nagyságrúl elmélkedtem. Az öreg úr nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramaticus, nagy Philosophus, nagy Anthropologus, nagy Botanicus, nagy Oeconomus, nagy nem tudom mi, akár eggy degeszre tömött almáriom, a millyet mi-felénk a szegény viselős jánkák hasára burítanak, hogy el-vetéllyenek. Colossalis és kétségbe ejtő.
S eszembe jut eggy másik Poeta. Tíz nappal ez elött Tübingában valánk, s a szállásunk melletti házban egy Tischler, eggy bútor készíttő dolgozott. Nem is tudom, miért nyitottunk-be hozzája; e tislernél lakik eggy Költő, valaha a nagy Schiller Frigyes famulusa vólt, aztán el-ment az esze, megháborodék, s az olta itten kuczorog az iparosnál, a ki jó lélek lehet, hogy el-dajkállya e tsetsemővé vissza változott férfiút, neve most nem ötlik emlékezetembe. Ez eszelős nem szólt, tsak felém indúla s eggy keszkenővel meglegyinte, mint ha port verne-le a ruhámrúl. Kérdőn a gazdára tekinték, ő meg-nyugtatott: a gonosz Daemonokat űzi-el tűlem, s a tiszta Geniusokat áraszttya reám; ahányszor kinnt jártattyák, mindég keziben a keszkenő, s a bokrokat, falakat sorra legyinti, meg-álggya. (...)

Nem feledem a verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdők, tavak keringnek, úsznak, rend nékűl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha fel-ébredek, nem marad bellűle semmi.
Göthe elött méllyen meg-hódolok. De ama nyomorúlt eszelősnek rongyolt Lyrája, tsak azt vágynám hallnom.
Friedrich Hölderlin
AZ ÉLET FELÉN

Sárga körtékkel és vad
rózsákkal omlik
a tóba a hegy;
óh drága hattyúk,
csókmámorosan
merül fejetek
a szentjózan vízbe.

Jaj nekem, hol kapok, ha
tél lesz, virágokat és
ragyogó napot
és földi árnyat?
Hidegen állnak
a néma falak, a szélben
zörög a szélkakas.
(ford. Szabó Lőrinc)
Ungvárnémeti Tóth László
(1788-1820)
Pindar, Alkaeósz, Sappho, s Anákreon, Hellásznak négy jeles Lantosi, s a rólok nevezett versmértékeknek szerencsés Találóik külömbféle tekintetből, hasonló figyelemre, s tiszteletre méltók.
Nem a külsők határozták őket; hanem tulajdon önnkényöket vették törvényűl.

Szívéből megyen-ki, s egész lelkét által-lehelli versébe mindenik.
Pindár fellengező lelkének, s versmértékének kicsapongásai elszédítik a nézőnek fejét, mint a feldühűlt Adria tornyos hullámi; Alkaeósz csattogva, s teljes erővel verdesi lantját, mint a bércz zuhanója a kőszirtokat; Sapphó epekedő képzeleti búsongva tolakodnak egymás után, mint azon csergedező pataknak habjai, mellynek fenekét apró kövecsek lepik, s partjait szomorú fűzek árnyékozzák; Anákreon pedig hasonló mind lelkében, mind versében a tiszta kútfőhöz, mellyből a vidám Nájadák Hülászra enyelgenek.
Mindenik tökéletes
, s mindenik remek példa a maga nemében, s csupán neme szerint felsőbb egyik a másiknál, melly szempontból annyira meghaladja Pindár a többieket, mint a temérdek tenger minden egyéb folyót.
Kephisz.
 
                                     Micsoda helyen        Láttad te a szép alakot?
N
árcisz. 
                               
Áh
szent Istenek!        Mit kell felelnem?
Ke
phisz.  
                       Valld meg édes Nárciszom.
Nárcisz.
Pih
entem egy zöld pásiton, gondolkodám,         
 Mi leszen belőlem, s merre tartsam útamat;        
Szomjúzni kezdek, nyelvem ínyemhez tapad,        
Gégém kiszárad, mellyemet süti valami,        
Mint a parás-tűz, fel kelek, víz kellene,        
Széllyel tekintek, lelek - örömmel szökdösöm        
Hozzá – de
áh!
kínt
, m
érget és bánatot ivám.        
Ott láttam a szép alakot, esedezem neki,        
Sírok, könyörgök, kérem, intem, bíztatom:         
Nem szól, nem ért, nem hall; nem! oh nem, mert siket,         
Vak, néma. Míg így küzködöm, reám kiált         
Egy ősz Öreg, s megfedd, hogy a szép: én vagyok.
Kephisz.
Aha
Nárcisz! ol
lyan fekete színnel adod elő          
Tréfás regédet, hogy talám még magamat is          
Majd-majd zavarba hozál, pedig hálám legyen          
Az Isteneknek, ha csak ez a bajod vagyon.
(Myrsonhoz)
Menj Myrson, oktassd, és tanácsold a ’ szegény
Nárciszt, - amottan valahol, - a’ berek megett.
Nárcisz

Nem szól, nem hall, nem ért, mert néma, siket, hideg!          
Mert vízi tükröződés, üres és léte nincs!        (El megyen.)
női írás
écriture féminine (Hélène Cixous)
polifónia
test-poétika
nem dominancia-fetisiszta
ÁRVASÁG.

Kassán, 1815.

Ládám nyitám
S mondám: enyém
Bábúm, ruhám!
Emberrűl így nem szóllok én.
Atyám, Anyám?
Im-már szavak.
S a férfiak?
Tám mondom: Pistim, Jósikám,
Nem én, hanem Grammaticám,
Nem sensus, inkább consensus beszél,
Véletlenűl, mint kút lánczán a szél,
Enyém szivemnek rongya tsak.
a periféria hangja, a „néma tanúk”
(J. Rancière)
TZIGÁN DALLOK MAGYARITTVA
Aprótska s nagy lyány koromban Miskoltzon s a Bodrog mellyékin tzigánoktúl számlálatlan notát tanúltam, nehányra még mostan is emlékezem. Ollyikat tzigán nyelvbűl át űltetém magyarra.
Meg lehet, hogy eme zsillyék nevetséges idétlenek, vagy otromba ildomtalanok, s a pallérozott ízlet el-fordúl tőlök - hát nem az Orangerieben termettek, még tsak nem is a jobbágy telkeken, hanem a kóbor bitangságban. Akkora nyomorúságban, a hol minden mindenhez közel vagyon: bölcsőhez a koporsó, óbégatáshoz a kaczaj, tsókhoz a kés, szerentsétlenhez a szerentse, hazudsághoz a maga-meg-mutatás, tolvajláshoz a betsület, Criminalitashoz a Naivitas... Vagy netalán ez nálunk is így megyen, csak el kendőztetik? S ha ki ezt olvasod: jó útat néked, potsolás kerék tsapások vándora! Hol az úri batár s a tzigán kordély eggyaránt billeg.
Sáros-Patakon, 1821. eszt. Karátson havában.
I.
Ha meg-holtam, majd szeretnek,Hab fejérbe őltöztetnek,Még hat gyortyát sem sajnálnak,Mind annyian környűl állnak.

Laczkó nem a tarkára néze, inkább a tudományra, mert az is bővön vala ottan, görög, sidó, arabus, örmén kötetek, tekercsek, hát ezeket bútta. Ugrálánk körűlte mi csávók anya szültt mezítlen, oda se dikhel.
TOLDY FERENCZ ÚRHOZ.

Tisztelt Öcsém Uram, felrója nékem,
Hogy versimben nincs honleányi tűz,
Midőn egyéb hév bőviben vagyon;
S hogy tiszta szép magyar beszéd helett
Olly maccheroni, quodlibet a Lyrám,
Qui n'est pas sérieuse. Ja wohl, Herr Schedel,
Ich bin seit tausend Jahren schon Ungarin,
Darum bin ich nicht mehr so patriotisch,
Wie Sie, Herr Schedel. Magyar századok
Kohójában forrott s ájúlt a vérem,
Hazámat mint természetes leget
Szívom, nem érzem, s róla hallgatok.
De honfiú buzgalmát tisztelem,
Antúl inkább, mert új és feltörő,
S én könnyelmű vagyok, nyíltan bevallom,
Öcsém Uram bocsájtsa-meg nekem.

Pest, 1829. év, I. hó 20-dikán.
Feküvén a harcz Urával,
Eggy fél test fordulattal
Gátlám heveskedésit,
És félig alajja tsuszva
S félig föléjje hajolva
Öltém testembe testét.
Tsípőm, farom tsedervén
Törpétskémet tsiszálám
A harczi óriással
S láztúl pirúlt-ki orczám
S habos fejér husomban
A gyönyör újra meg újra
Hullámokká tolúlt-fel
S hullámokká alélt-el.
De végtire is be-tellvén,
Magamat hanyatt vetettem
S engettem a szokásnak,
Hogy szembe reám hasallyon,
És engem, kis töredékenyt,
Mint eggy alapos tseléd jányt,
Kémélletlen dögönyözzön.
Tudám, ő néki ez jó;
Nékem jó ebbe tsak annyi,
Hogy bírhatám karomban,
Szerelmessen figyeltem,
Elméje tört hajóként
El-süllyede tengeremben,
A lelke szerte bomlott,
De teste még-is itt vólt,
Rajtam tombolt, viharzott,
Lazán reá fonódtam
S czirkáló ujjaimmal
Hátát, nyakát simogattam.

Lőtse, 1815 ősz-elő.
Venus és Mars.
én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen. Ha kalács evésrűl írok, úgy érzze az olvasó, mint ha ő enné; ha keblem, vagy derekom említem, érzze, hogy véle hálok, vagy legalább is szorosan mellette ülök. Az egész Világ ölelő kurva Vénussza légyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé.
- S illyent mit válaszolt: - Te kurva vagy, de én nem. Az élet tele s tele kurvasággal, ezért megvetem, s Poesisemben el-kerűlöm. Hogy ha minden napjaimmal kéntelen szolgálom is, énekemmel nem fogom őt szolgálni. Mondád, én nálam minden márvánba fagy: adja Isten, igazad legyen! Ha az élet meg-gyaláz engem s mindenkit, én viszontag meggyalázom őt, Hymnusaim a por és sár felett szárnyalnak, s az alantast meg-csúfolják, ki-tagadják, le-győzik. Ezért nem firkálok többé jányokhoz verseket, Lidi, még hozzád se. - Már nem tudom mit felelék. Ő a versben fel-leng, a poros és sáros mindennapban pedig kézzel lábbal igyekezik s mind úntalan órrára bukik; s
az én verseim ölég mocskosok, büdösök, de naponta kétszer feredőzök, reggel és estve, s közben is folyton tisztálkodok.
Arrúl is lehetne beszélni, mellyikünk nagyobb kurva; ezen új Catholicus-é vagy én. Úgy látczik, a ki a Naturában gödrökbe bukdácsol, a Poesisben fennyen repűl; s a ki a Naturában tiszta szemmel mosolog, a Poesisben az al-felét mutattya. Oh mondd még Aristoteles, hogy ennenmagával minden eggy-azon! Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk.
kontextus-tudatos, többirányú, nem lineáris
Lehetőleg nem a conventionalis szót írom, hanem a több felé reflectálót, ezért azt hiszik, suta vagyok, mellé ver a beszédem. Hányszor figyelmeztetnek: tudom-é, hogy ez vagy az a sorom ollyant mit is jelent, a mire gondolni nem illő. Talám azt hiszik, hogy a mit a nő beszédje mond, ugyan akkor ugyan azt mondja szeme villanása, nyaka tartása, szája széle, hajfürtiből figyelő füle; Fáy Uram bővön tapasztalá, ímez miként vagyon; egyik se hazudság, csak külön külön kell felfogni valamennyit. S ha a költői foglalatosság annyiban áll, hogy gégéből fúva gurgulyázni kelletik a sententiát, mint templomban a cantornak, halálos komollyan és egy értelemben: akkor feminából valóban soha nem lehet e fajta állat...
Baleset volt, vagy a féltékeny férfi tette: nem világolt ki soha. A szép asszonynak egy sikolyát sem hallották, így távozott e világból Lónyay Erzsébet, akibe szerelmesedtek diplomaták és aristocraták Madridtól Moszkváig, Kopenhágától Konstantinápolyig.

A férj soha se gyógyúlt ki bánatából, soha se nősűlt újra. S három év múlva utána halt szerelmesének. Mikor közeledni érzé halálát, a kramovi parkban szobrot emeltetett: Elise hű portraitja, szárnyakkal; talapzatán egyetlen szó: "Psyché". Mert így szokták beczézni övéi.

Itt abba is hagyhatnám. De még elmondom, mi lett két gyermekökkel.

A cseh báró osztráknak képezte őket, német ajkú s a császárhoz hű alattvalóknak. És negyvennyolczas magyar lett mindkettő.
par un homme

Kuli bot vág.
Kuli megy              
megy                       
csak guri-guri       
Riksa     
   Autó 
       Sárkányszekér
Kuli húz riksa.
Kuli húz autó.
Kuli húz sárkányszekér.
                      csak guri-guri.
Kuli gyalog megy.
Kuli szakáll fehér.
Kuli álmos.
Kuli éhes.
Kuli öreg.
Kuli babszem mákszem kis gyerek
ver kis Kuli nagy rossz emberek.
                     csak guri-guri.        
Riksa
        Autó
        Sárkányszekér
Ki húz riksa?
Ki húz autó?
Ki húz sárkányszekér?
Ha Kuli meghal.
Kuli meghal.
Kuli neeem tud meghal!
Kuli örök.
                 csak guri-guri
Kuli
A kánon, ha irodalompolitikai eszköz (szelekció, propaganda és érzelgés)

Az érzelgésről
Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.
Mikor a szereteted válogatni kezd, már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.
Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb. Egyik irányba szeretni csak akkor tud, ha a másik irányba gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.
A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.
(...)
Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akár melyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.” (W.S. A teljesség felé, 1945)
kánonkritika
autonóm, rétegzett világ
az „eredetiség” idea lebontása, intertextualitás, polifónia (Bahtyin)
centrum és periféria dichotómiájának megszüntetése (kánon-pluralizmus)
testpoétika, érzékiség, ritmus
hagyomány-pluralizmus (őstörténetek, magyar, európai, távolkeleti stb.)
az esztétika-ideológia leleplezése
regiszterváltások (választékos, trágár, játékos, didaktikus stb.)
regény
Aki a túlsó partra evezett: minden lépte
kopáran cseng, akár a hajnal homokja; s kopár ő is,
az elfeledett, kinek annyit érne poros koszorúd,
utókor, mint gyermek maszatos kis
csókja. Nem völgyi füleknek dalolt.
(WS: Ungvárnémeti Tóth László emlékére)
AZ EMBER ALKATJA.

Öntsd az anyagra a savanyt, ki repűl a szénszesz az égbe,
S már újabb testté változik a kis agyag.
Rontsd le por-alkatomat, bé omlik lelkem az égbe,
S más újabb testté változik a kis agyag.
Bódy Gábor Weöres Sándornál Patricia Adriani-val és Udo Kier-rel
Psyché
1972
Nárcisz és Psyché
1980
Full transcript